Igazgató
BALATON – KAPOSVÁR – BUDAPEST – KAPOSVÁR
50 éves a kaposvári zeneiskola – Ha végiggondolom muzsikusi pályafutásomat, az egyrészt szintén ötven évnyi, másrészt a néhány főiskolai évtől eltekintve végig a most jubiláló iskolához kötődik.
Zeneszerető, aktívan muzsikáló családba születtem Balatonbogláron, ahol szüleim postai tisztviselők voltak. Édesapám tanult hegedülni, de zongorázni is tudott. Kiskoromban esténként leült a pianínóhoz, és egy Ő általa komponált "altató dallal" altatott el.
Így aztán természetes volt, hogy amikor Kaposvárra költöztünk és én iskoláskorú lettem, a család, Édesapám szerette volna, ha én is hegedülni tanulnék, de én inkább a zongorához vonzódtam. Ekkor először magánúton, Jurasich Karola néni foglalkozott velem. 1947 körül írattak be a mai Dózsa György úton lévő városi zeneiskolába, melynek igazgatója Soltész Emil volt. Ott első lépéseimet Oberléné Paulovits Erzsébet irányításával tettem meg. Nagyon szerettem a hangszeremet, és már akkor elhatároztam, hogy amennyiben lehetséges, a zenei pályát választom.
Igen nagy szerepe volt a Zeneiskola tanulójaként eltöltött éveknek abban, hogy 1954-ben érettségi után felvettek a Budapesti Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolába, illetve tanárképzőbe. Először nehéz volt beilleszkedni a nagyvárosi "nyüzsgő" életbe, egy kisvárosi nyugodt légkör után.
Szerencsém volt, mert rokonaimhoz kerültem; Édesapám bátyja, Bernáth Aurél festőművész családja körében töltöttem el budapesti éveimet.
Éreztem és tudtam, hogy életem legszebb fiatal éveit töltöm és élem át, úgy zenei, mint művészeti élményekkel.
Akkor ismertem meg Szabó Lőrincet és feleségét, Illyés Gyulát és feleségét Flóra asszonyt (aki József Attila múzsája is volt), Déry Tibort, Pátzay Pál szobrászt, Zelk Zoltánt, Füst Milánt. Gyakran jöttek fel Nagybátyámékhoz ebédre vagy vacsorára.
Ekkor ült modellt Szabó Lőrinc Aurél bácsinak délelőttönként. Többnyire én engedtem be, most bevallom, hogy "gyermeki csínyből", de inkább tiszteletből levágtam a sáljából 4 szeletke rojtot, melyet most is őrzök egyik verseskötetében, amit nekem dedikált.
Zenei élményeim? Szinte felsorolni sem tudom. Ferencsik koncertek, Haydn: Teremtés, Verdi: Requiem, Mozart: Requiem, Fischer Annie zongoraestjei, Yehudi Menuhin, Cziffra Györggyel: Bartók Zongoraversenye az Erkel Színházban, mely utolsó fellépése volt az 1956. októberi forradalom előtt. Tátrai Vilmos által vezetett vonósnégyes hangversenyei, több Zeneakadémiai koncert Szvjatoszlav Richterrel.
Ugyanakkor ezekben az években is éreztem hátam mögött Szüleim féltő gondoskodását és szeretetét, akik lépésről-lépésre figyelték zenei pályám alakulását.
Szinte minden nap hangversenyen voltunk, többnyire a Zeneakadémián, a második emeleti karzaton. Ott ült közöttünk Antal Imre, Czigány György, Dénes László, Földes Imre, Meixner Mihály; akik e sorokat olvassák, biztosan ismerősek a felsorolt nevek.
Budapesti tanáraimat nagyon tiszteltem és szerettem. Már ekkor nagyon vonzódtam a kamarazenéhez és feltett szándékom volt, ha lediplomázom, a tanítás mellett feltétlenül kamarázni fogok.
1959-ben - diplomával a kezemben - felhívtam telefonon a Kaposvári Zeneiskolát, Nyakas Józsi bácsit, az akkori igazgatót, megkérdeztem, hogy van-e állás számomra. Kitörő lelkesedéssel és tárt karokkal várt haza.
Budapesten is maradhattam volna, de a szívem hazahúzott. Visszatértem a családi fészekbe és abba az iskolába, ahonnan indultam.
Ketten voltunk kezdő tanárok: Bokor Mária (Dr. Gyánó Béláné) és én.
Az első értekezletre emlékszem, ahol Nyakas József Igazgató Úr elosztotta a kezdő, illetve haladó tanulókat. Abban az évben sok első osztályos tanulót kellett felvennünk. Számukra már nem emlékszem, de hogy 20 körül volt, az biztos! Több névre is emlékszem, akikkel elkezdtem "pályafutásomat". Többek között Cseke Bori, Fábián Laci (mindkettő orvos lett), Farkas Marika, Keresztes Laci, Szira Jutka, Gosztonyi Zsuzsi, Varga Bea, Meleg Csilla, Torma Ági. Nem sorolom tovább. Jelenleg is barátságban vagyok többükkel.
24 percesek voltak a hangszeres órák, legalább 28 órában tanítottunk. Délelőtt is tudtunk "okítani", mert sok közismereti iskolában délután volt tanítás.
Szóval nagy lelkesedéssel kezdtük el a pályát, de a hangszerünket sem hanyagoltuk el. Kitartóan gyakoroltunk - Bokor Mária is - és egyszer csak "egymásra találtunk". Mozart: hegedű-zongora szonátákat kezdtünk el gyakorolni. Ez nekem nem volt "munka", mert azt csinálhattam, amire gyermekkorom óta készültem.
Sok növendékhangverseny volt abban az időben is. Kijelölt zongorakísérő nem volt, így a vonós és fúvós növendékeket mindenki ahhoz a zongoratanárhoz vitte, akihez akarta. Mivel Csupor László a mellettem lévő szobában tanított, így hozzám hozta növendékeit. Drahos Bélát is sokszor kísértem fellépésein.
A "művész szobában" szorongtunk a szereplő növendékekkel, hol én bátorítottam a fellépő tanulóimat - valószínű, hogy én izgultam jobban - hol pedig már én voltam a dobogón, mint zongorakísérő. Gyönyörű, de izgalmas perceket éltünk át ott valamennyien.
1965-ben Merényi György vette át az intézmény vezetését. Nagy ambícióval kezdte el igazgatói munkáját. Szolfézs, zongora, vonós és fúvós tanszakvezetőket nevezett ki, ők feleltek a tanszak munkájáért.
Ebben az időben kezdték el Somogy megyében megszervezni a zeneiskolákat. Gulyás János művelődési osztály vezetőjével és Merényi György szakmai irányításával. Ezek az iskolák azóta már önálló intézmények lettek.
Szintén Merényi György nevéhez fűződik a "Zeneiskolai Tanárok Országos Kamarazenei Találkozójának" megszervezése. Ekkor én már Csupor Lászlóval kamaráztam.
1970-ben volt az első találkozó, Mihály András tanár úr volt a zsűri elnöke. Félve ugyan, de mi is beneveztünk a "versenyre". Egy kevésbé ismert francia zeneszerző szonátáját, majd Dávid: Fuvola-zongora szonátáját játszottuk.
1972-ben az iskola szintén megszervezte a Találkozót, ezen is elindultunk, szintén Csupor László kollégámmal. Akkor Poulenc: Fuvola-zongora szonátával és egy Bartók művel. Nagyon örültünk, mert mindkét alkalommal "díjazottak" lettünk. Ezek a kamarazenéléssel telt évek szintén kitörölhetetlenek emlékeimből. Szinte együtt vettük még a lélegzetet is a dobogón Lacival.
Kamarazenei élményeimhez tartozik még, hogy az akkor csúcspontján lévő Tátray vonósnégyessel két alkalommal is játszhattam. Először egy Haydn: G-dúr triót, Tátray Vilmossal és Banda Edével, másodszor Mozart: g-moll zongoranégyesét.
1972-ben Merényi György felkért, hogy legyek a helyettese. Megtisztelőnek tartottam a lehetőséget, sokat gondolkodtam, hogy vállaljam-e? Tudtam, ha vállalom, vége a gyakorlásnak, a kamarázásnak. Végül "igent" mondtam, és amitől féltem, az bekövetkezett.
Édesapám ebben a döntésemben is, mint már annyiszor - zenei pályafutásom során - segítségemre volt, és mint idős és tapasztalt Kolléga - hisz Ő is tanított az iskolában - tanácsaival, jó megérzéssel segített, ha este gondokkal tértem haza.
Iszonyú sok adminisztráció hárult rám. Az órarendektől, a kimutatásoktól szinte ki sem látszottam.
Egy szál, ami még a zenéből megmaradt, az a Csupor László kollégám által szervezett Barokk Együttes volt. Én csembalón játszottam, amit mint hangszert nem igazán szerettem. Gyönyörű számokat tanultunk, és "társadalmi munkában" vittük a kultúrát a Kaposvári Fonodába, munkás otthonokba, fagyos művelődési házakba. De ezért szép idők voltak ezek is.
Aztán sajnos Merényi Igazgató Úr egyre többet betegeskedett. Kórház - kórházat követett, így egyre több feladat hárult rám, 1986-ban bekövetkezett haláláig.
Két évig, mint megbízott igazgató dolgoztam, helyettes nélkül. Itt mondok köszönetet Nagyné Marikának, aki nagyon sokat segített ebben a két esztendőben is.
Kollégáim nagy rábeszélésére beadtam a pályázatomat az igazgatói állásra. A pályázatot megnyertem. Felkértem volt kedves kamarapartneremet, Csupor Lászlót, hogy vállalja el az igazgatóhelyettesi posztot. Hála Isten, elfogadta.
Most már nem a "dobogón", hanem az iskola vezetésében volt partnerem. Úgy érzem, jól tudtunk együtt dolgozni. Az adminisztráció egy részét Járányiné Marika, mint iskolatitkár vette le a vállunkról.
Kitűnő kollégáim voltak, mint tanárok, vagy előadók. Ha valami nagyszabású rendezvényt kellett szerveznünk, legyen az Országos Kamarazenei Találkozó, megyei versenyek - az egész tanári kar, a két Marika, szinte erejüket felülmúlva segítettek mindenben. Öröm volt velük élni és dolgozni.
Röviden ez talán, amit számomra az iskolával megélt 50 év jelentett, természetes tehát, hogy nehéz volt elszakadni tőle, de hát ez az élet rendje.
Köszönet valamennyi volt munkatársamnak.